Ahogy azt tudjátok, Ausztrália piszok messze van, úgyhogy az egész egy hosszú repüléssel kezdődött, úgy, hogy tudtam, hogy az érkezés utáni nap már dolgozom, úgyhogy komoly stratégiákat gyártottam arra nézvést, hogyan fogok hipp-hopp átállni az Ausztrál időre. A lényege az volt, hogy már pár nappal előtte korábbra hozom az alvást és a kelést, felkelek mondjuk hajnali kettőkor, ami ott déli kelésnek felel meg, és inkább alszom egyet még öttől, ami ott egy délutáni szunya. Leginkább igazából az tűnt megvalósíthatónak, hogy annyira össze-vissza alszom itt, hogy ott újra kezdhetem, amihez csak azt kell megvalósítani, hogy az utazás első felén, Budapesttől Dubaiig alszom, majd Dubaitól Melbourneig gyakorlatilag nem.
A megvalósítás egészen addig működött, amíg le nem ült mögém a repülőn a kis Nina, a maga hat-nyolc évével, és a kis mellette ülő barátnőjével. Nináék hogy úgy mondjam, kedves eleven gyerekek voltak, akik egyrészt szívesen beszéltek meg mindent a szüleikkel, akik kitalálták, hogy őket így egymás mellé teszik, ők meg arrébb ülnek, hogy lehetőleg percenként lehessen két oldalról apának és anyának kiabálni, másrészt szívesen rugdalták az előttük levő széket, mármint engem. Én meg nem voltam elég vagány ahhoz, hogy lekeverjek, illetve pardon, finoman odaszóljak egyet. Mármint természetesen a tisztelt szülőknek, hogy ugyan üljenek már a kedves gyermekeik mellé, vagy legalább elé, rugdossa őket, ne engem. Megjegyzem ez utóbbi eszembe sem jutott, csak az, hogy a gyerekek teljesen normálisan viselkednek, a kedves szülőknek viszont egy kis hogyan viselkedjünk repülőn tanfolyamot be lehetne iktatni, miszerint biztosan kényelmes a gyerekeket minél messzebbre rakni, de nem biztos, hogy ez a többi utasnak is jó.
Egyébként az utazás elég jól lement, szerencsém volt, mert az út első felén az ablaknál ültem, a második felén, amikor nem akartam aludni, a folyosón, ráadásul a mellettem levő két utas, egy ausztrál hölgy, és egy német lány, aki most körbe akarja utazni Új-Zélandot, talán ha egyszer ment ki WC-re.
Melbournebe bejutni már nem volt annyira triviális, és nem a bevihető/ nem bevihető dolgok ellenőrzésénél, mert ott megfogadtam egy kollégám tanácsát, és vettem pár olyan dolgot (csokit), ami ugyan határeset, de igazából bevihető, így bejelölhettem, hogy van nálam kétes áru, ők megkérdezhették mi az, én megmondhattam mi az, ők meg megnyugodhattak, szemben azzal, hogy bejelölöm, hogy nincsen semmi, ami nyugtalanítja őket, és jobban átvizsgálnak, hanem az útlevélvizsgálatnál. Már az elején látszott a soron, hogy hosszú lesz, pedig igazán felkészülhetnének arra, hogy jönnek olyan gépek, amikben hatszáz utas van. Nagyjából kiszámoltam, hogy lesz egy fél órás sorban állásom. Csakhogy úgy húsz perc után azt mondták, hogy most valamilyen okból, amit nem teljesen értettem, leállítják az országba beléptetést. Úgyhogy ott ahol voltunk éppen a sorban, álldogáltunk még több mint fél órát, így a fél tízkor leszálló gépről sikerült jóval éjfél után a hotelba érni, igaz, autókölcsönzéssel együtt.
Arrafelé a kocsikban tükrözve van minden, de igazából nem volt gond a vezetéssel, mert automata kocsi volt, és mert széles nagy utak vannak, ahol a szembe sáv sokszor nem is látszik, a körforgalomnál is nagyon igyekeznek mutatni, merre menjél, és a nemzeti park csücskében, ahova csak úgy juthatsz el, ha addigra már biztosan vezettél legalább háromszáz kilométert az országban, öt kilométerenként ki van írva, hogy Ausztráliában a bal oldalon közlekedünk.
Úgyhogy inkább csak arra kellett figyelni, hogy nem biztos, hogy a mögöttem levő rájön arra, hogy beszeretnék fordulni abból, hogy bekapcsoltam az ablaktörlőt. Ezt normálisan én elég gyorsan megszoktam, csak akkor szúrtam el néha, ha pánikszerűen rájöttem, hogy itt kell befordulni, mert mondjuk a szuper navi azt mondta. A szuper navi egyébként az első hét három napja alatt három úton vitt el dolgozni. Később kiderült, hogy nem csak leggyorsabb és legrövidebb beállítása van, hanem legegyszerűbb is, amivel volt, amikor húsz perccel többet autókáztunk, mert ahelyett, hogy szépen a part mellett elvitt volna A-ból B-be, felvitt nyílegyenesen északra egy sztrádáig, majd azon nyílegyenes a célig, csak sokkal hosszabb úton. Viszont volt amikor jó volt, mert a gyors meg a rövid szívesen bevitt a kis utcákba, ahol ráadásul sok a lámpa, és valamiért a zöldhullám ismeretlen fogalom. Belehúzni, hogy elérd a zöldet meg nem ajánlatos, mert 3 km/h fölötti sebességtúllépésnél már nagyon komolyan büntetnek. Úgyhogy még az a kollégám is óvatos volt, aki engem egyszer ~200 km/h átlag(!) sebességgel hozott haza Hatvanból.
A hotelszobám kicsit szegényes volt, de igazából volt benne egy ágy, egy tiszta fürdőszoba, még ha az ott tartózkodás alatt nem is nagyon takarították, alapvetően egy teljesen elfogadható kis szoba lett volna. Még annak a fényében is, hogy a németek a négycsillagos Novotel szálloda óriási ablakából nézhették az óceánt. A hotel is jó helyen volt, a tengerparttól (óceánparttól) kb. 5 percre. Az már viszont sajnos eléggé rontotta a dolgot, hogy a hotelt, amiért egyébként kb. 100 eurót fizettünk naponta, éppen felújították, a hajnali 5:20-kor érkező kukásautó után már nem volt nagyon érdemes visszaaludni, mert hétkor kezdődött minden nap a munka, fúrással, kiabálással, péntek és szombat este pedig a szomszéd diszkókat lehetett hajnalig hallgatni.
És akkor most pár szó arról, hogy mit is kerestem én Ausztráliában. Bár aki valamennyire nyomon követte kis Boschos pályafutásomat, esetleg hallott már olyan kijelentést korábban is, hogy (lehet, hogy) megyek Ausztráliába, mert ez majd' minden évben szóba került az utóbbi években, annyira, hogy nem is kellett most útikönyvet vennem, mert kedves barátaimtól kaptam ezelőtt legalább öt évvel, amikor először felmerült, hogy kimegyek.
Egy kis fejlesztő csoport dolgozik kint Ausztráliában, akikkel rajtam kívül nem sokan dolgoznak együtt. Én viszont napi szinten. Ők fejlesztették ki, illetve hozták be a Boschhoz azt az eljárást (single pin insertion), aminek én vagyok most a felelőse. Ezelőtt négy évvel még gyártottak is, akkor még jobb lett volna menni, de most is nagyon sokat hozott. Idén az ausztrálok rendeztek egy olyan workshopot, amit minden évben máshol tartanak, és már tavaly úgy volt, hogy ott lesz, de akkor még a főnökség leszavazta. (Jöjjenek ők ide, ha akarnak valamit...). Azt viszont el kell ismernem, hogy most gyakorlatilag szó nélkül aláírták, hogy menjek, mégiscsak én vagyok az expert. Pikírt megjegyzések azért jöttek arról, hogy megyek nyaralni, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Azon, hogy ne csak a workshop ideje alatt legyek ott, mert van még mit megbeszélnünk, már volt egy kis harc, én két hetet kértem, a főnököm két napot akart adni, végül megállapodtunk kétszer három napban úgy, hogy összeírtam harminc órányi megbeszélést, amit ott le kellene folytatnom. Sajnos az, hogy ha már egyszer ott vagyok, hadd maradjak ott kicsit szabadságon, nem fér bele a (magyar) főnököm értékrendjébe, úgyhogy ezen nem vitatkoztam.
Hétfőn délután indultam, kedden éjjel érkeztem, és szerda reggel már bementem dolgozni. Persze csak azután, hogy megnéztem egy fél órás oktatófilmet arról, hogy milyen veszélyekre figyeljek, és miket kell tudnom, különös tekintettel akkor, ha targoncát vezetek, amiről egyébként meg kellett tanulnom, hogy én nem vezethetem, és tekintve hogy nincs már ott gyártás, valószínűleg más sem, aki ezt a filmet megnézi. Bár ki tudja, lehet, hogy mindenkinek meg kell nézni évente egyszer, én is csak egy évre kaptam felmentést a filmnézés alól, miután kitöltöttem a tesztet, hogy mennyivel lehet menni a cég területén, mi a vésztelefonszám, meg ilyenek (előbbi szintén nem releváns, utóbbi minden telefonon és nagyjából minden második falon nagy betűkkel fent van). Így viszont legalább nem kellett minden nap megnéznem a videót. Az ausztrálok egyébként szeretnek nagyon elővigyázatosak lenni. Vagy ha nem, akkor inkább nem törődnek a veszéllyel. A köztes út nem annyira ismert. Bár ez nekem annyira nem szokatlan, emlékszem, hogy Angliában is minden lakásban van néhány tűzjelző, ami szerintem még akkor is túlzás, ha a volt a közelmúltban (1666) egy nagy londoni tűzvész.
Miután viszont túljutottam a kapun, találkoztam olyan emberekkel, akikkel hat éve dolgozom együtt, de még nem láttam őket, és olyanokkal, akikről nem is tudtam, de ők tudtak rólam. Tudom, hogy kicsit nagyképű dolog, de jól esett, hogy láttam, hogy értékelik a munkámat. Amikor Carlos azt mondta, hogy megjött a "single pin insertion god" az azért túlzás volt, de például az a kérdés, hogy hol kell hozzám sorszámot húzni, jól esett. Elég jól látszott, hogy nekik a legfontosabb a Boschon belül, amit csinálok, és ők tudják azt a legjobban értékelni. Már ezért érdemes volt odamenni. Egyébként is egy jó fej, összetartó csapat, ebédeltünk is párszor együtt, sajnos a workshopon kívül csak hat napunk volt, és abból is inkább csak az első háromban voltam velük, amíg volt hely mellettük.
Amikor már tudták a barátaim, hogy megyek Ausztráliába, a következő fontos tanácsokat, kéréseket kaptam: 1. Kötelezők: Nézzek kengurut, nézzem meg a Dél Keresztjét, nézzem meg, merre megy le a víz a csapban (mármint merre forog). 2. Ajánlott: Egyek kengurut, simogassak koalát. 3. Kérés: Hozzak kengurut. Esetleg koalát.
Az első ponton igyekeztem minél gyorsabban túl lenni, hogy utána a kötelezők kipipálásával élvezhessem felhőtlenül a kint tartózkodást. A merre megy le a víz a csapban pontot már itthon elintéztem, mert volt fizikatanár kollégáim egyöntetűen állították, hogy a Coriolis-erő befolyással lehet a ciklonok irányára, de azon a pár centiméteren, ahol lemegy a víz, olyan kicsi az erő, hogy annál sokkal többet számít, hogyan húzod ki a dugót, de talán még az is, hogy veszel levegőt a szobában.
A Dél Keresztje nem is volt annyira triviális. Tudtam előre, hogy nem lesz az, mert nem egy óriási csillagkép, nincs is az ég közepén, gyakorlatilag egy kis rombusz, amit elég sok négy csillagra rá lehet fogni az égen, még ha itt van is egy kis ötödik. Viszont reménykedhettem benne, hogy lesz olyan ember, aki megmutatja, mégiscsak a legfontosabb csillagkép. Legalább annyira illik ott ismerni, mint Magyarországon a Göncölszekeret. Csak még ráadásul benne van a zászlóban is. Aki nem hiszi, járjon utána! Úgyhogy fejlesztendő az ismeretlen emberekkel kedélyesen elbeszélgetés tudományát, meg is kérdeztem emberektől, melyik az. Nem mondom, hogy elsőre találtam olyat, aki tudta, eleve aki csak turista volt a másik féltekéről, teljesen esélytelen volt, de aztán a pingvin parádén, amiről majd később beszélek, az egyik ranger nagyon szívesen felvilágosított, azt is elmondta, hogy mellette van az Alfa és Béta Centauri, sőt még azt is megmutatta, hol az ég középpontja. Bebizonyítván, hogy érdemes ismeretlenekkel szóba elegyedni, mert szeretik ha arról beszélhetnek, amit tudnak, és még érdekes is lehet.
Amit viszont magamtól is felismertem, az az Orion volt, csak arra nem jöttem rá elsőre, hogy nyilván fejjel lefelé. Vagy nálunk van fejjel lefelé.
De ha már elmentem ilyen irányba, elmondanám, hogy számomra még ennél is fontosabb volt a Hold. Valamikor sok éve rájöttem, hogy a növekvő Hold a Föld túloldaláról C alakúnak kell hogy látszódjék. Ez teljesen logikus, hiszen a Hold a Föld minden pontjáról ugyanúgy néz ki, amikor éppen látszik, tehát ha fejjel lefele állok, akkor ami itt D, annak ott C-nek kell lennie. De akármennyire teljesen logikus, meg kellett róla győződnöm a saját szememmel, úgyhogy figyeltem szépen, éppen újhold volt mikor kimentem, és aztán szépen növekedni kezdett C alakban. Biztos ami biztos, amikor először láttam, és éppen valaki fényképezte (hogyan szólítsunk meg ismeretlen embereket), meg is kérdeztem tőle. Egyébként nagyon jó képet készített, még a kráterek is látszottak. Szóval a növő Hold C alakú. No és hogy itt ne hagyjam abba. A Nap északon delel (természetesen ezt is ellenőriztem iránytű segítségével), és jobbról balra megy az égen. Ezek annyira megdöbbentő és szép dolgok nekem, pedig teljesen természetes. Mint ahogy az is, hogy télen 10 óra az eltolódás, nyáron nyolc, mert mindketten állítjuk az órát, csak másik irányba. Azért ez is egy nagy aha élmény volt. Persze hogy így van. De ki a fene gondolná.
Visszatérve a kötelező pontokhoz, hogy lehetőleg teljesen, vagy legalábbis meglehetősen össze-vissza haladjak, a kengurunézést sürgősen el kellett intézni.
Bár kenguru tényleg lépten-nyomon van arra, azért a nagyvárosba nem jönnek be. Bár ez így ebben a formában sem teljesen igaz, mert a reptértől kb. hat kilométerre van egy kisebb erdő, ahol elég nagy számban jelen vannak. Az viszont igaz, hogy ha az ember éjjel megy erdők közelében, akkor simán elüthet egyet-kettőt.
Mi egyszer mentünk mindössze éjjel hazafelé, és három kivilágítatlan kenguru ugrált be elénk balról. Szerencsére Philippe idejében le tudott fékezni.
Ezek a kenguruk, mint általában az ausztrál állatok, na és kicsit az emberek (szerencsére), teljesen lököttek. Kicsit olyanok, mint a rénszarvas, de más ilyen őrültet nem tudok felénk. Nem félnek, de még csak nem is figyelnek. Ott állnak tőled ötven méterre, és vakaróznak. Ha közelebb mész, azért kicsit arrébb mennek vakarózni, de nagyon nem zavartatják magukat. Persze lehet, hogy csak azok, amiket mi láttunk, mert sokféle van. Igazából egyébként olyan ott egy kenguru, mint nálunk az őzek, ha az ember erdők közelében jár, találkozik velük. Legfeljebb az őzek ritkábban ugrálnak a kocsi elé. Bár néha azért sajnos megteszik.
Azt viszont én nem tudhattam, hogy az utolsó hétvégén ennyi kengurut látok, úgyhogy már első vasárnap elmentünk - szombat éjjel befutó német főnökömmel, Philippel - kengurunézőbe. Igazából az egészet Markusnak köszönhetjük, aki egy Ausztráliába költözött kollégánk, aki ráadásul Philippenek évfolyamtársa volt Heidelbergben, és Boschtól függetlenül is jóban vannak. Meghívott minket magukhoz grillezni, majd elmentünk együtt sétálni, sziklákat és kengurukat nézni.
De azt hiszem, erről már nem ma írok, mert egy kicsit terjengős lett.