Sziasztok!
Kimaradt néhány naplószámozás, ezért most csináltam egy pótló naplót, amit bárhova berakhatnék.
A tonik
A tonik a japán gondolkodásmód szemléltetője. Tonikot sehol nem lehet kapni. Eltekintve egy-két import italbolttól, ahol nagyon drágán, de azért be lehet szerezni két decit. Ebben persze nem lenne semmi érdekes, hiszen a japánok buborékos ásványvizet sem isznak, miért innának akkor tonikot. Az érdekes, és tanulmányozásra érdemes dolog az, hogy a bárokban sem adnak tonikot. Gin-tonikot viszont igen.
Tehát az automatában van tonik, az árlistán nincs. Bár az árát könnyu megállapítani, hiszen nyilván ugyanannyiba kerül, mint a többi alkoholmentes ital. Vagyis a probléma elvileg könnyen megoldható. Gondolná az egyszeru európai földi halandó. Főleg azokban az esetekben, amikor az italok ugyanannyiba kerülnek, akár van bennük alkohol, akár nem. És hogy a probléma lényegét átlássuk, elmondom még azt is, hogy én Gin-tonikot csak akkor szeretem, amikor már nagyon fáradt vagyok. A tonikot viszont mindig. Ezért sűrűn innám, és mindig azt választanám, amikor kóla és egyéb cukros nyalánkságok mellett tehetném még le a voksomat. És sok koktél között is kellemes egy kis tonik.
Az ember tehát bemegy a bárba, ahol ha elég borsos a belépő, eleve kap egy italjegyet. Jó, megengedem, általában ezen a jegyen alkoholt vesz, de tegyük fel, hogy nem. Akkor odamegy a pulthoz, és azt mondja: kérek egy tonikot. A pultos visszakérdez: Gin-tonikot? Mire az ember mondja, hogy nem, tonikot kér, tisztán.
Eddig a forgatókönyv ugyanaz, lett légyen szó bárról vagy étteremről, vagy akármilyen olyan helyrol, ahol többek között gin-tonikot is felszolgálnak. Ezután a pincér/bárpultos meglepődik. Még ez is általános. Ezután következik a dolog tanulmány része. Ugyanis több eset lehetséges.
1. A hihetetlen eset
Ez Sendai egyik ír kocsmájában történt meg velem, sehol máshol. A bárpultos (ír nemzetiségű szakember) nem lepődött meg, sőt megkérdezte, hogy citromkarikával kérem, vagy csak úgy tisztán.
2. Az őrült kiszolgálása
Az esetek egy részében a kiszolgáló, az őrült külföldit megértő modorban, hitetlenkedve bár, de ad tonikot, vagy kóla, vagy gin-tonik árban.
3. Nincs tonik
Ez az eset három alegységre bontható
a. A legrosszabb: tonik van a gépben, de nincs az árlistán, ezért nem lehet kapni. És nem is adnak.
b. A külföldi módszer: egyszer a Shaft nevu bárban kértem tonikot. A felszolgáló egy francia srác volt, aki ugyan szintén nem értette, miért iszik egy normális ember tonikot, mikor ugyanazért a pénzért ihatna gin-tonikot is, de azért megértette, mit akarok. Sajnos szerencsétlenségemre a japán főnöke is ott volt, aki határozottan közölte vele, hogy tonikot nem adhat. (Én ugyan nem hallottam, mit mondott, de láttam a megrökönyödést a srác arcán) Ezek után a srác kitöltötte a tonikot, majd megfogta a gines üveget, és addig várt, míg a japán főnök ki nem ment egy pillanatra. Akkor gyorsan átadta a poharat.
c. A japán módszer: Néhány hete elmentünk szukijakizni, ami egy speciális marhahús-elkészítési módszer, majd talán mesélek róla. Mindenesetre állítólag ez az az étel, amit minden külföldi meg bír enni. Többnyire piszok drága, de van egy hely, ahol csak 1800 yen, és az "annyit iszol, amennyit akarsz" is olcsó. Itt a harmadik koktél után gondoltam, hogy egy kicsit lazítok, és kértem egy tonikot. (Meglepodés, visszakérdezés, megerősítés) A pincér azt mondta, tonik nincs. Mondtam rendben, akkor kérek egy gin-tonikot, gin nélkül. A pincér persze nem hagyta hülyének nézni magát, és megmondta, hogy ez nem lehetséges. Ez a variáció eddig megegyezik az a pontban foglaltakkal. Az eredmény ugyanakkor más volt. Ugyanis az ezután kihozott gin-tonikban egyáltalán nem volt gin.
Ez a japán gondolkodás egyik alappillére. Amit sajnos én nem tudok megszeretni, mert én azt tanultam, hogy ez hazugság, ami ugyan nem állítom, hogy mindig rossz, de ha nem muszáj, nem alkalmazom.
A japánok viszont igen. Ráadásul úgy, hogy mindkét fél tudja, hogy hazugság volt, mégis valahogy úgy érzik, így egyik sem veszít. Hiszen a pincérnek nem kellett megadnia magát, én mégis megkaptam a tonikomat. Persze én tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja, hogy nincs benne gin. Vagyis mindketten tudjuk.
És ez a helyzet az élet minden területén. Ha én például el akarok menni egy nap szabadságra, otthon megkérdezem a főnökömet. Ha elenged, elmegyek. Ha nem, nem. A főnököm pedig (mert nekem nagyon jó főnököm van) mindig elenged, amikor látja, hogy nekem fontos a szabadság, neki meg nem fontos, hogy ott legyek.
Ha én el akarok menni egy nap szabadságra itt (ami például az aranyhéten megtörtént), mindig gondban vagyok. A prof ugyanis nem engedhet el. Ha elenged, csökken a tekintélye, valamint nehezen tudja megmagyarázni, hogy a többieket miért nem engedte el. Azt sem mondhatja, hogy akkor aki nem akar, ne jöjjön, mert akkor önhatalmúlag egy munkanapot szabadnappá minosített. Tehát nem kérhetem el magam. Azt legalábbis semmiképp nem mondhatom, hogy szeretném a pénteket kivenni, mert elmennénk egy hétre, és ha nem veszem ki, akkor nem tudunk elmenni.
Vagyis hazudnom kell. Az aranyhét esetében semmit nem mondtam, és bár tudni nem tudom, van egy olyan érzésem, hogy azon a napon senki más sem jött be a laborba. Talán a prof. sem. Mondhattam volna azt is, hogy ügyeimet kell intéznem, jön a gázos, a villanyos, vagy akármi. Amire Suzuki nyilván ugyanúgy elengedett volna. Nem azért, mert úgy gondolja, hogy a gázos az egész napot a lakásomban akarja tölteni. Hanem azért, mert ő valószínuleg nagyon jól tudja, hogy én azért nem akarok bejönni, mert azt a napot össze akarom vonni a többivel, hogy utazgathassak egy kicsit. A gázos elég jó kifogás, áldását adja rá, és mindenki boldog. Csak engem zavar egy kicsit, hogy miért kellett hazudnom.
De hát ez Japán, ha itt él az ember, tudnia kell, hogy kaphat tonikot. Vagy szabadnapot.
További szép nyarat, és kellemes hétvégét kívánok!
Tomi